Sztrádaépítés a József-hegyen

Erdős dombokkal övezett kistelepülés a miénk, csak itt-ott szeli át forgalmasabb közút, viszont azok  úgy, mint az ütőerekre nyomott kés, keserítik meg az ott lakók nyugalmát és verik szét a kettéhasított erdő csendjét, nyugalmát.
M 7-es, M 0-ás, mindkettőre égető volt a szükség, csakúgy, mint  utóbbinak a közelmúltban történt, időben jócskán elhúzódó kiszélesítésére, ám mostanra, úgy tűnt, lassan visszaáll a rend. A bántó motorzaj ugyan megmaradt, sőt, nőtt is valamelyest, de mint jóhiszemű, békés erdőjáró, joggal remélhettem, a fejlesztések, átépítések ideje talán lejárt.

Hétfő reggel. Az egyébként még csapadékos időben is jól járható erdei bekötő út hirtelen valahogy megváltozott, ilyen lett:
(Kattints a képek nagyításához! )

(

   

Meglepetésünket és az irdatlan sártengert leküzdve állandó útitársammal örömmel konstatáltuk, hogy újra szilárd  talajra értünk, ha nem is olyanra, amilyet a természet eddig kínált. A kitaposott ösvény helyén most ez a látvány fogadott:

 

Minthogy rendre figyelemmel kísérem a kormány külpolitikai irányváltásait, első gondolatom az volt, hogy a"keleti nyitás"  amely eddig is csodált diplomáciai érzékük által vezéreltetve épp most érte el Észak-Koreát, és egy, a Szíjjártópetya által jegyzett "Kölcsönös Együttműködési, Mást mindenkit, de Egymást Meg Nem Támadásozó Szerződés" keretében épülő hadianyag-szállítási útvonal megnyitásának lehetünk kivételezett szemtanúi. 

Ámde nem.

A megfejtés: Ahogy említettem, mostanában adták át az M 0 új sávjait, melyek, engedve az időjárási viszonyok jogos elvárásainak - (a kivitelező felelősségét majd a Budai - féle utódszervezet fogja megsimicskálni) - kissé meghibásodott. Műszakilag, természetesen. A munkagépek számára pedig az egyetlen lehetséges megközelítési mód ez az erdei sétaút, melyre betonlapokat helyeztek, hogy azokat majd  a  munka végeztével eltávolítsák az - egyébként gépek számára járhatatlan - terepszakaszról. 

Sajátos körülmény, hogy  a terület kiemelt védettségét figyelmen kívül hagyva - igen, belátjuk, hogy sürgős!!! - sem az Önkormányzatot, sem a környezetvédelemben illetékes hatóságokat nem értesítette a kivitelező, vagy annak megbízója. 

Nem lepne meg, ha ezúttal is maga Orbán Viktor adott volna ukázt, mint ahogy tette azt hűséges belügyérével a gój motortúra kapcsán. 

Mert így a leghatékonyabb, és a magyar emberek ezt várják el a kormánytól, azaz tőlem.

A képen markolnak a gépek. A háttérben markol a kivitelező. A jobb szélen markol a megbízó, az kb. 20%.

Bár tévednék...

50 éves érettségi találkozó. Viccelsz?

Ötven éves érettségi találkozó.

Két budakeszi srác, meg én, aki Érdről jártam be, a többiek kevés kivétellel a Várnegyed nagypolgári családjainak a frissen kibontakozó kádárizmusba beleszületett csemetéi, valamennyi magában hordozta a szülőktől megöröklött, vagy eltanult öntelt magabiztosságot, amellyel tudtunkra adni próbálták azt az egyébként épp felszámolásra ítélt rangkülönbséget, mely nékik a közösségi lét minden szintjén előnyöket biztosítani volt hivatott. 

1959-et írtunk, a tanári karban akkor – csakúgy, mint ahogy most is körvonalazódni látszik – kevés volt az elhivatott elme, ám fojtogatta a légkört a semmiből jött, tehetség és tudás nélküli tanárokból áradó, taszító megfelelni vágyás a szocialista oktatáspolitika új, izgalmas elvárásainak. A diákok többsége, ú.n. „jó családok”-ból származók, akik pengeéles ésszel láttak át ezen a szitán s bizony gyakran nem csak fojtott kuncogás, hanem epésebb beszólások is kísérték a nagyívű benyalós pedagógiai kísérleteket. Ebben sajátos mód nem volt társadalmi különbség.

Egy év kellett, mire úgy, ahogy sikerült magam konszolidálnom s tudomásul vétetnem, mindenütt, ahol tartalmak, gondolatok születtek, ám a közösség részévé olvadni, másokkal együtt mozogni valami ösztönös, makacs függetlenség-tudattól vezérelve képtelen voltam s maradtam is mindmáig.

Mintha az ezt követő két év katonaságának felkészítő tábora lett volna mindez. Fegyelem, szigor, veszélyesen túlfűtött, kölcsönös ellenérzések némely tanárok s köztem, melyek olykor állóháborúvá váltak, ahol én csak semmit érő erkölcsi győzelmek birtokosa lehettem. Társaim is gyanakodva figyelhették a szuverenitásért vívott akcióimat, legtöbbje amúgy is lassan, óvatosan szervezte meg saját túlélését, konfrontációkat szinte soha nem vállalva.

Túléltem. Használható örökségként csak az első két év magyar tanárának irányító kezeit, meg az ostoba, értelmetlen kiszolgáltatottság nehezen gyógyuló sebeit kaptam, tartós barátságokat nem. Hasznos, a napi létbe integrálható tudást viszont azért igen, de ez nem feltétlenül a tanári kar és a fröcsögő műbolsevik Dr. Kerek Gábor igazgató érdeme volt.

Osztálytalálkozók se próbálták átmaszatolni a közös múltat, s ha lettek volna, - mint más ismeretszerző helyeimről szerveződő akciók esetén is – csakis nélkülem / És itt hosszan tudnám ecsetelni az édeskés, rácsodálkozós, magamutogatós , stb. kelléktárat, melynek elemei egyenként is elriasztanak az efféle l'art pour l'art cirkuszoktól.... /

Most meg, nicsak, nocsak, fészbúk üzenet, ismerős a név, kéri, jelentkezzem. Jó, jelentkezem, de már balsejtelem honol, itt alighanem valamiféle osztálytalálkozónak álcázott túlélőshow körvonalazódik, melyre szeretettel.

Talált! Nem vagyok én arra, hogy udvarias legyek, túl gyakran rákényszerülve, de most késztetést éreztem, mert hűha, fél évszázad, és eszedbe jutottam, nahát, igazán, komolyan mondom, de tényleg.

Szóval köszi, kedves vagy, de most nem, tudod, a kutyát is vinni kell sétálni, meg az ilyenre rá kell hangolódni. Kicsit toljuk odébb, ha nem baj.

Mondjuk, a 100. évfordulóra. Akkor tuti ott leszek, dögöljek meg, ha nem!

Látogatásom a vérből és vizelésből élők között.

"Igyekezzünk minél korábban menni, mert mindig sokan vannak és sorszámot kell tépni."
Feleség, persze, naná, hogy.

Ezen intelmek kíséretében indultunk át a Szanatóriumba, ahová a címben némi szabadossággal körülírt orvosi beavatkozás okán voltam hivatalos. Anya, miután látta, hogy meg innen már nem léphetek, ott hagyott. Nyitás hétkor, esik, terasz, ilyesmi csak odébb, de ekkora távolság már a sorszámszerzés esélyeit gyengíti.

Pontosak, kedves "Jó reggelt"-tel fogad az ajtót nyitó nővér, gyors vetkőzés, az első már mehet is be. Viszonylag kevesen vagyunk talán, ha nyolcan, a sorszám szerepe ilyenkor jócskán visszaesik, azért szedek, meg viccelődöm az utánam jövővel, mondván, lehet válogatni is. Sikerült, mosoly van. Eddig jó.
És alig húsz perces, csoportos szótlanságba rendezett várakozás után:

Én Jövök.
 Ruganyosan, kipróbált, ám innen, belülről soha nem ellenőrzött hatékonysági rátájú magabiztossággal, a bátrak sugárzó, mosolygós tekintetével arcomon lépek be. Köszönünk. Harmincas éveiben járó, magas, kellemes hangú és modorú hölgy - orvos, nővér, nem tudni, - ültet le a csöppnyi szoba közepén kerekedő fonott karfás vérpadra, jobb karomon már védtelenül tátong az érfal, s ő döf. Nem kérdez, nem beszél,  már érzem, ahogy lassan elszivárog belőlem az erő, szemeim előtt összeszaladnak a félköríves, mázolt-fehér szárnyas ablak részletei, mikor hallom: "Ezt öt percig tartsa rajta, aztán öltözhet."
Nem is éreztem semmit, hihetetlen. És milyen kedves volt, jövök máskor is, majd kitalálok valamit, a jogsi az most egy darabig megint oké, bár megy össze ez az idődarab, már csak három év, aztán..... És aztán?!
Bánja a fene.
A kis pohárka, a citromsárga tesztanyaggal sem égeti már a kezem, átvették, fölcímkézték. Kínos tartogatni, még, ha mindenki szorongat egyet ezen a vér-vesztőhelyen,akkor is. Nincs választás,benne van a táncrendben.
Odakint egyre esik, hangosan zubog a vízelnyelő rácsa alatt, ahogy az olvadó hóval együtt távozik, hogy újabb tiszteletkört tegyen földön, égen, levegőben.

Alig fejmagasságban tábla leng: Vigyázz, lépcső. Hasznos információ, szabadulásom keltette jókedvem ezt is hasznosítja, agyamban kattognak a kerekek, csak hazáig el ne felejtsem megrajzolni:

Öncenzúra - a hosszú élet titka.

Jelen van a dolgok, emberek, helyek nevesítésében s jelen van e jegyzetben is.

Kisváros, egy a sok  közül, ahol már nagyjából minden, ami a mindennapokhoz kell, megvan, ám még nem éri el azt a méretet sem lélekszám, sem kiterjedés tekintetében, amely a személyes kapcsolatok hálójának szövését és  az ismertté válás különböző módjait fékezhetné. Aki egy ilyen településen bármit is tett, - hogy jót, rosszat, az mindegy, - előbb-utóbb óhatatlanul beíródik a helyi köztudatba. Kivált az örökös izgágák, zömük  visszafogottabb kulturális igényű, ám a helyi szellemi élvonal peremébe kapaszkodó átlagpolgár, aki általában igen hamar pártot választ, a legtutibbat, ahol azután rémséges szárnycsapkodással vétetvén észre magát, akár rangot, közigazgatási pozíciót is szerezhet. Ez időtől pedig véleménye is van. Mindenről, hiszen érzi az elvárást, a társadalmi megbízatás által rátestált felelősséget, melynek birtoklása egyre inkább növeszti azt az önbizalmat, mely a kezdetekkor még akár az iskolázottság, akár az általa homályos, értelmezhetetlen fogalomként kezelt "általános műveltség" hiánya okán jelentősen háttérbe szorult.

Mindennapi dolgokban még csak elboldogul, egyszintű rációkezelő-automatája megsúgja neki, kell-e vízelvezető árok ide, kell-e játszótér oda és emelhető-e minden évben minden közműdíj, vele az övé is.
Közben pedig meg kell őrizni a hovatartozás egyértelmű jelzőrendszerét még akkor is, ha a helyi és az országos politikai értékek nem egészen fedik egymást. Beszélgetni kell, figyelni, egyezkedni, simulni hol ide, hol oda, ahogy a helyzet megkívánja. Betéve tudni és minél gyakrabban puffogtatni azokat a kimondottan az alsó, iskolázatlan  népréteg számára kitalált politikai közhelyeket, melyek mentén a túlélés a legkevésbé kockázatos.
A legújabb kori divatszakma, az utcanév-átnevezés kínál mostanában pazar lehetőségeket az életvitelszerűen csúszó-mászó kistelepülési munkás-kádereknek. Az éles szemű és elegendően tompa agyú frontharcos hamar talál magának dicső tettekre indító utca-, vagy tér-nevet és lihegheti elpárásult szemmel, akár azt is, amit épp a napokban volt alkalmam olvasni:

Károlyi utca. Elég szégyen, hogy itt  még ilyen van.

A Századvég szerint ők a biztos szavazóknak az a  40%-a.

Többet ésszel, mint lelkésszel.

Már az apja is lelkész volt, református, ez lehetett az oka, hogy ő is ezt a kanyargós, lelkekben, magánéletekben és magán-perselyekben kutakodó mesterséget választotta és ült bele a székelymentőként elhíresült, olykor nehezen értelmezhető kanyarokban bővelkedő életpályájú Németh Géza székébe. Fiatal, lendületes, tréfálkozós, ételt-italt kedvelő társasági emberként könyökölte be magát a rendszerváltás utáni közéletbe, élvezve a református papok dogmáktól, tiltásoktól mentes életét, három gyerek, kocsi, kényelmes, tágas szolgálati lakással, melynek éke a könyvtárszoba volt, s tán most is az, tekintélyes, aranybetűs, vaskos,  mély-barna könyvekkel az alsó sorokban, föntebb az apraja.

Lehetett valami dolga az előző "Regnum Marianum"-mal, mert túl gyors és látványos külsőségekkel, akkor merésznek tűnő elköteleződésekkel súlyosbítottnak tűnt ez az átállás. Illegalitásból előtörő forradalmár a megbízható békepapból, aki épp most hagyta el a Hazafias Népfront által számára kijelölt utat s keresi a boldogulást bátor liberálisként az SZDSZ-ben, a Mérleg utcai fiúkat segítve a hitéleti megújulás kezelésében.

Azután eltűnt, hogy a választásokra újult lelkesedéssel, bárha megfogalmazott ideológiákat, elérhető programokat nem is, de önmagát annál kitörőbb akarattal ajánlva tolt volna félre ismét mindenkit egy új kor új zászlajának durva nyelével.
Nem sikerült, s ebben nekem volt dolgom. Most is azt mondom, megérte, ám már akkor tudni lehetett, a dolog nem marad annyiban.

Húsz éves évfordulóhoz érkezett a lelkész, ennyi idő telt el, mióta a magyar külpolitika tartó oszlopa, Németh Zsolt szülő atyjának helyébe lépett, és ekkor már bent jártunk  a 2000-es évek elejében. 

Nagy nap ez egy jól prosperáló, hit-és közösségi életében egyaránt rendezett gyülekezet életében, merthogy amire a mennybéli elhívatta, a feladatnak remekül helyt állt, s gyanítom ma sincs másképp. 
Ünnepi isten tisztelet, ilyenkor nem csak a bérletesek, de a város fontos emberei, a pénztárgép kódját ismerők, meg az egyéb, sose lehet tudni - típusú kapcsolatok prezentánsai is hivatalosak, ám az igazán kiemelt szerepet a meghívott sztárvendég kapta. Hinnéd, ha nem, ezúttal a választás id. Hegedűs Gézára esett, aki nem csak, hogy eljött, de csalódást sem okozott az eddigre csendben megjobbosodott lelki pásztornak s a néhány tucatnyi túlélésre berendezkedett, a friss gyepért a letarolt rétet elhagyni vágyó követőjének.
A beszédekből csak egy-két, a liberális médiát átkozó emlék-foszlány maradt, majd a gyülekezet lelki pásztorának ezt követő visszaemlékező "tószt"-jából a felém irányított mondat-részlet, amely valahogy így hangzott ott, akkor:  "...és említsük még meg az egyszerű Kürti Miklóst,..."

Azóta párszor összefutottunk. Második megházasodása alkalmával is hivatalos lettem, vendégként ugyan, igaz, azzal a kiegészítéssel, hogy zongorát feltétlenül hozzak magammal. Ugyan, miért ne,  tipikus virtuális egyház adó, van ilyen, majd meglátom, kamatozik-e mikor és mennyit.

Gyula bácsi elment...

Szép számú közönség a Magyar Kultúra Napján, javarészt ismerősök, alkotók, művészet-kedvelők, a hozzájuk tartozó barátok, ismerősök. A műv.ház kiállítócsarnokában ezúttal Hadik Gyula alkotásai sorakoznak a falakon, és néhány kisebb szobor itt-ott, az alig látható fehér posztamenseken.
A megszokott, visszafogottan elegáns tárlatmegnyitó alatt a terem, mint hasonló alkalmakkor mindig, zsúfolásig. Érdeklődőn  figyeli a hallgatóság Kelle Antal útmutató gondolatait, s ahol rálát, az elemzés tárgyát képező művet is. Ezek jórészt ismertek, ám közel sem annyira, mint a köztereink hangulatát jó ideje megszínesítő szobrok, felnőttek, s gyerekek kedvencei, a "bronzkecske", a "kutyás kislány" és a közfigyelmet leginkább megmozgató kései alkotás, a Diós-kerti 56-os emlékmű.

Tudtuk, tudták is sokan, hogy igen beteg, meggyengült, nem is volt érezhető, hogy  tisztelői, barátai közül ide várná őt most bárki is. Mégis, egyszerre drámai és megható, hogy épp ezen a napon, ezen esti órában hagyott itt minket, szobrai és grafikái között, hogy az elválás annyira fájdalmas azért mégse legyen. 

Csupa elmélyült, beszélgető, poharazgató, a régi ismerősök arcait kutató látogató, akik közül tán senki sem sejtette e késői órán, hogy  már többé soha nem szegeződik rá az a hunyorgó, derűt sugárzó, fürkésző huncut-kék tekintet, amely mögé annyi tudás, bölcsesség és emberszeretet lopakodott be a tenger-sok megélt év alatt.

Béke veled, Gyula bácsi!

A birtokomban lévő teljes képanyag itt: látható, a link bemásolásával.

https://picasaweb.google.com/117485735173940481771/HadikGyula?authuser=0&feat=directlink

Hajnali zúzmara - építési törmelékkel.

Pihen az erdő, a munkások is eltűntek az óriási, sárdagasztó gépeikkel, csak a frissen fűrészelt csonkok, szétdobált gallyak jelzik ittjártukat, meg a buckássá fagyott sétaút, ami újabb kihívás a megrögzött hegyi utazóknak. Végre fagy. Ettől aztán újra járható az erdő, megmozdulnak  a dacosan ropogó csontok, kezdődik újra az egyensúlyozás a levegővétel és a csillapíthatatlan beszélhetnék egyensúlyát eldöntendő, miközben diadaltudat áraszt el egy-egy végigfecsegett erős kaptató ormáról visszatekintvén.

Tegnap még itt mindent zúzmara fedett, mára csak foltok, de azok szemrevaló, üde-fehér kis elevenségek a lassan világosodó szürkés hajnalban.

Mára új színfolt jelent meg, egy jókora sitthegy, vegyítve szín-és forma-gazdag háztartási hulladékkal, mindez akkora mennyiségben, hogy azt  csak egy -  errefelé szintúgy nem kívánatos - géperejű járművel hozhatták fel.
Próbára teszi a látvány a karácsony idején átmenetileg olvadt állapotban lévő beleérző-képességemet. Nincs magyarázat. Emberi léptékkel értelmezhetetlenek a lehetséges mozgatórúgók, legalábbis itt, mifelénk. (Leszámítva a főutcát, amely a kórház által ide vonzott látogatók s néhány itt lakó, "erősen alternatív állampolgári tömörülés" keze által folyamatosan szennyezett.),

Hajnalban, fel a hegynek...

A tetthely:

Itt -ott maradt  egy kis zúzmara.

Azért az erdő szép, még így is és ha a hó, ami most lassan körbe fehérít mindent, meg is marad, holnap ismét fotózgatok párat, csak úgy, a magam örömére.